3. Kiküldetésen Tiranában és Varsóban

Ezt a folyamatos, belső harcot néhány dolog megszakította.

Kis Károllyal és Vásárhelyi Miklóssal kiküldtek az albán párt kongresszusára, később pedig a lengyel párt egyesülési kongresszusára. Az albán út 2 hétig tartott. Veszélyes és bonyolult utazás volt: Jugoszlávián keresztül kellett utaznunk, pedig velük már igen ellenséges volt a viszonyunk. A csehszlovák és magyar delegáció együtt utazott el egy Prágából érkezett repülőgépen. Velünk jött a felkelő görög kormány egyik tagja is. El akartuk kerülni, hogy le kelljen szállnunk Jugoszláviában. Úgy is indultunk el, hogy egyhuzamban tesszük meg a mintegy 700 kilométert. Útközben azonban a gép egyik motorja kigyulladt és a vezető pilóta jelezte, hogy kénytelen Jugoszláviában leszállni.

Ez életem második repülőútja volt. Az ablaknál ültem és néztem, hogyan terjed a láng a gép szárnyán. Nálam volt a kongresszuson elmondandó beszéd szövege, amit jugoszláviai kényszerleszállás esetén meg kellett volna semmisítenem.

Legidegesebb a felkelő görög kormány minisztere volt. A gép pilótája ide-oda ugráltatta a gépet, majd bukórepüléssel a mélybe szállt. Igen közel kerültünk a repülőtérhez, amikor a pilótának sikerült eloltania a tüzet. Folytathattuk utunkat Tiranába.

Az albán párt kongresszusa jelentős szerepet játszott életemben: itt kezdtem kritikusabban szemlélni az eseményeket. Ez az első alkalom, hogy külföldi kommunista párt kongresszusán veszek részt. A magyar delegáció vezetője én vagyok. Az első meglepő dolog: Enver Hodzsa közel 10 órás referátuma, amit több napon át adott elő. A másik: ezen a kongresszuson szították leginkább a jugoszláv „Tito-banda” elleni háborút. Harmadik: a megvádolt Dzodze, az albán párt munkásszármazású vezetőjének ügye. Enver Hodzsáék elképesztő vádakat hordtak össze ellene – emberek meggyilkolásáról és a hatalommal való visszaélésről volt szó.

Ültem és napokig hallgattam, Dzodze hogyan esküdött össze a „Tito-bandával”, „a nagy és hatalmas, a zseniális Enver Hodzsa ellen!”

Koci Dzodze is felszólalt a kongresszuson: önkritikát gyakorolt és elismerte a vádakat. Félelmetes volt. Azzal nyugtattam magam, hogy ez Albánia – ilyesmi nálunk lehetetlen!

Egyik este Enver Hodzsa is fogadta a delegációt. Úgy éreztem, hogy ostromlott országban járunk: annyi katonát, mint itt, még nem láttam. A kongresszusi küldöttek túlnyomó többsége is katona volt. Igaz, hogy Görögországban még folyt a polgárháború, Albánia és Jugoszlávia között, mondhatni, hadiállapot uralkodott.

A kongresszuson a magyar párt nevében olvastam fel beszédet Az emlék, ami erről a kongresszusról leginkább megmaradt bennem: én még soha annyit fel nem álltam és annyit nem tapsoltam, mint itt. Belefáradtam. Belefásultam. Néhány kirándulás után sikerült elérnünk, hogy egy csehszlovák repülőgéppel visszaindulhattunk.

Igen sok, súlyos sebesülttel érkeztünk Pestre – görögökkel, akiket azután nálunk gyógykezeltek különböző kórházakban.

Valósággal felüdültem, amikor hazaértem. Úgy tetszett: az MDP-ben uralkodó légkör, az állami és pártélet maga a szabadság és derű. Az albán viszonyok és nyomasztó légkör után jólesett itthon lenni, annak ellenére, hogy már nálunk is szaporodtak a letartóztatások, ami különösen a Jugoszláviával határos járásokban volt jelentékeny.

Alig volt idő itthon szétnézni és ellenőrizni a párttisztítást, utaznom kellett Lengyelországba. Ide Gerővel küldtek. Kísérőként Bethlen Oszkár volt velünk, a Szabad Nép vezető munkatársa. Mivel Gerőnek sok dolga volt, abban állapodtunk meg, hogy Bethlennel előre utazunk és Gerő majd utánunk jön.

– Ha megérkezésemig nyilatkoznotok, vagy tárgyalnotok kell – mondotta Gerő – beszéljetek nyugodtan a magyar párt nevében.

Varsóba való megérkezésünk után kiderült, hogy az egyesülési kongresszus egyik nagy témája a Gomulka-ügy. A felszólalások és pártdokumentumok szerint Gomulka nemcsak jobboldali elhajló és nacionalista, de már párt- és szovjetellenes elem is lett!

Nem fogadtam el a Gomulka ellen felhozott vádakat Úgy éreztem, hogy másról van itt szó. De hogy mégis miről, azt nem tudtam megállapítani.

Meglepett Gomulka felszólalása: bátor kiállással nem ismerte el a vádakat és visszautasította azokat. Ez nekem imponált; vele értettem egyet. Igen fájt, hogy az általam sokra becsült Cyrankiewicz nem kelt védelmére; annak idején ő mutatott be engem Gomulkának.

Megjött Gerő, de nekem kellett beszélnem. Bethlennel sokat vitáztunk Gomulkáról. Abban állapodtunk meg, hogy én nem lehetek autentikus személy ebben az ügyben. Megírtam egy cikket a Szabad Nép számára „A kör bezárul” címmel. Délkelet-Európa országaiban – a munkáspártok egyesülése révén – egypártrendszerre álltunk át. Most már csak a csehszlovák pártnak kell az egyesülést megejteni.

Így zárult be egy kör. De ezzel lezárult a határ is.

Gerő siettette a hazajövetelt. Az ő különvonatán indultunk vissza, annak ellenére, hogy a kongresszus még nem ért véget. Még egy ebéden vettem részt külföldi delegátusokkal.

Gazdag tapasztalatokkal érkeztem haza, de igen sok, megválaszolatlan kérdéssel is. Itthon nehéz volt újból belevetni magam a munkába. Gondolkodásomra rányomta bélyegét a varsói kongresszuson szerzett sok élmény.

A párttisztogatás teljes lendülettel folyt. E munka kellős közepén kaptam egy érdekes figyelmeztetést, amely meglepett, de igen tanulságos is volt: a Nagybudapesti Pártbizottságon kiélesedett az ellentét Földes László és Köböl József között. Rákosi Kádárt bízta meg az ügyek tisztázásával. Ezekről a személyi ellentétekről nem tudtam – nem ismertem belső rugóit. Kiderült, hogy igen régi ellentétről van szó, s hogy a két ember nem szereti egymást, amin nem is csodálkoztam. Ám az a körülmény, hogy Rákosi Kádárt bízta meg az ügy rendbehozásával, számomra több volt, mint figyelmeztetés: engem hát nem tartanak egyenrangú vezetőnek! Lám, még arra sem vagyok alkalmas, hogy rendet tartsak a rám bízott területen!…

Fehér asztal mellett, a lakásomon próbáltam összebékíteni őket. Próbáltam felfedni ellentétük mozgatórugóit, de igazából semmi sem tisztázódott. Egy ideig aztán eltűrte egymást a két ember, de a fúrást azért folytatták.

Ezekben a napokban ismét figyelmes lettem valamire: egy vezető titkári ülés végén Rákosi bejelentette, hogy külön megbeszélést kell tartani a Belügyminisztérium és az Államvédelem munkájáról és személyi problémáiról. Ezen majd részt vesz Kádár, Péter Gábor, Farkas Mihály, Rajk László, valamint néhány magasrangú államvédelmi vezető.

Ezt a tárgyalást Rákosi vezeti!… Mi ez?… Miért ez a titkolózás, amikor magam is tagja vagyok az államvédelmi bizottságnak? És Rajknak miért kell ott lenni? Hiszen ő már nem belügyminiszter!…

Napok múlva megkérdeztem Rákosit, mi az oka a civakodásnak. Ironikusan felelte: a hatáskör, Marosán elvtárs… A rossz emberi tulajdonság kitört az elvtársakból!

Volt ilyen! Sok esetben láttam, hogy ölik egymást az elvtársak a hatalom miatti féltékenység, a rang és a cím miatt. A civil életben is veszélyes az ilyen, hát még az államvédelmi hatóságnál, vagy a hadseregnél.

Elérkezett az év vége – kellemes meglepetéssel: Rákosi a politikai bizottság tagjait feleségestől meghívta magához, baráti vacsorára. Nagy kedvvel mentem el a feleségemmel. Azt reméltem, hogy Rákosi gesztusa fehér asztalhoz ülteti a szerintem egymástól elszigetelt életet élő vezérkar tagjait.

Nagy lett a csalódásom: én még ilyen szürke és unalmas társaság nyomasztó légkörében nem voltam! Pedig Rákosit jó házigazdának ismertem. Farkasék külön társaságot képeztek és kártyázni kezdtek. Az asszonyok táncolni szerettek volna, de táncolni kevesen tudtunk. Megpróbáltam hangulatot teremteni; táncoltam az asszonyokkal, de aztán belefáradtam. Éjjel 1 órakor álltunk fel, és ahányan voltunk, annyifelé mentünk: Farkas a hadügybe, Kádár a belügybe; Rajk és én, asszonyostól a színészekhez mentünk.

Ez az összejövetel győzött meg engem arról, hogy kommunista vezetők között a barátság ismeretlen fogalom – nincs köztük meleg emberi kapcsolat. Élik a maguk elszigetelt életét. Nem vonzó élet!

1949 újév napján otthon maradtunk. Feleségem Gyuri fiammal volt elfoglalva, én le-fel járkáltam a szobámban. Sok bennem a kétely és a gond: félek, hogy befelé fordulás lesz a vége – ami kedvem ellenére van. És nem bennem van a hiba!… Elégedetlen vagyok.

Az is zavar engem, hogy látom: feleségem is kritikus szemmel néz. Nekem hiányzik a régi baráti kör, de neki egyenesen fáj, hogy szinte minden kapcsolatunk megszakadt Justusékkal, Schifferékkel. Dehát… állás, hivatal, hatáskör… Enné meg a fene! Több emberi melegség, bizalom és barátság kellene! Emellett: idegesít az a hajbókolás, amelyben néha részesítenek még a régi szaktársak körében is! Ha néha találkozom Háber Sándorral, Berecze Bélával vagy Nőhrer Árpáddal – látom, ők is nagy változáson mentek át… Csak Balassa Gyula nem változott.

Már csak egy helyen érzem jól magam: az uszodában, Sárosiékkal. Vasfegyelemmel neveli tanítványait, rend uralkodik közöttük, de jó barátok is. Itt kerülök meleg barátságba Székely Évával, Gyenge Valival, Litomerszky Margittal és Zságot Irénnel. Olykor Sárosit egy-egy növendékével meghívom a szigeti szállóba reggelizni – ez leginkább vasárnap fordul elő. Utána hazamegyek. Esténként nagyokat kószálok a városban, végtelen sétákat teszek, mögöttem tisztes távolságban egy ember, zsebében revolver. Ez is azt a hatást teszi rám, mintha az élet veszélyesebbé vált volna az utóbbi időben – különösen Mindszenty letartóztatása után.[8] Vajon mit hoz az 1949-es esztendő?… Nem tudhatom. Azt azonban érzékelem, hogy valami nincs rendben körülöttem, mint ahogy sok minden nincs rendben kint, a nagyvilágban.